- Köszönöm, hogy meggyógyította a fiamat, doktor! - hajol meg a nő, majd hátra sem nézve megszólal: - Vona, kísérd ki az Urat! Vidd a táskáját, ne ő cipekedjen! - gőgösödik meg a hangja, ahogy a szolgájához beszél.
A fiatal nő tüstént hozza is az aktatáskámat, de amint mögém akarna állni, ahogy tanulta, hogy ne legyen szem előtt, a kezemet nyújtom felé, és átveszem tőle.
- Köszönöm, de elbírom egyedül is – nézek az asszonyra, aki velem szemben áll. - Holnap még benézek, ellenőrzöm a fia állapotát. További szép napot, asszonyom! Nem szükséges kikísérnie, tudom, hol az ajtó. - Ezzel távozom, de a vékony teremtés követ, ahogy az úrnője parancsolta neki.
Az előszobában még megállok, ami készületlenül éri, így nekem ütközik, de rögtön elhátrál, és remegve mélyre hajol.
- Bocsásson meg, Uram! - A hangja is reszket, ahogy kimondja a szavakat.
- Állj fel! - szólalok meg halkan, kedvesen.
Ez úgy tűnik, meglepi, mivel értetlenül, de kiegyenesedik.
- Tőlem nem kell félned, nem foglak bántani – érintem meg a kezét, bizonyítva, nincsenek rossz szándékaim. - A füled – érintem meg óvatosan – nagyon fáj?
Már korábban észrevettem, hogy a billogja körül csúnya gyulladás van, amit kezelni kellene, de a legtöbb embernek ők csupán lélegző munkaeszközök vagy ágymelegítők, így ha betegek vagy legyengülnek, egyszerűen kidobják őket.
- Nem, Uram! - suttogja.
- Vona, nekem elmondhatod. Orvos vagyok.
A szája megremeg, valószínűleg nem sok olyan emberrel találkozott eddig, aki nem tárgyként kezelte volna.
Kinyitom a táskámat, és néhány pillanatnyi kotorászás után megtalálom, amire szükségem van. Egy kis tégelyt adok a kezébe.
- Ez majd meggyógyít.
- De Uram... én nem tudok fizetni ezért... és az Úrnőm...
- Nem emlékszem, hogy fizetséget kértem volna. És tudom, hogy azt a hárpiát nem érdekli, hogy mi van veletek. Vékonyan kend be vele a füledet naponta kétszer, és a gyulladás egy héten belül rendbe jön.
- Köszönöm...! - suttogja, és úgy szorítja az apró üvegcsét, hogy sötét bőre egészen elfehéredik.
- Most menj, mert keresni fog. Azt pedig rejtsd el!
Még egyszer meghajol, és a tégelyt a ruhája alá rejtve visszatér az asszonyhoz, aki már kiabál utána.

Ahogy sétálok hazafelé a kúriától, egyre-másra csak őket látom. Ezeket a törékeny, sötét bőrű lényeket, ahogy hosszú, hegyes fülükben billoggal, időnként bilincsben, nyakörvvel követik a gazdájukat.
Lassan tíz éve már, hogy az emberek legyőzték őket, bujdosásra kényszerítve. Ha valamelyiket elkapják, azt rabszolgaként adják-veszik. Hallgatniuk kell a névre, amit a tulajdonosuk ad nekik – már ha egyáltalán kapnak nevet tőlük. Nincsenek jogaik, nem lehetnek betegek, fáradtak. Azóta tárgyként kezelik őket, legtöbbjükkel rosszabbul bánnak, mint egy kutyával.
Ha nem a ház körüli szolgának vásárolják, legjobb esetben egy gazdag ember ágyasa lesz, de sokszor egy-egy bordély tulajdonosa veszi meg őket prostituáltnak.
Sosem értettem egyet azzal, amit ezekkel a szerencsétlenekkel tesznek, de egyszerű orvosként nincs befolyásom a világra. Semmit sem érnék el, még akkor sem, ha egy város rabszolgapiacát felszámoltathatnám. Túl széleskörű már ez az egész.
Hazaérve átnézem a rendelő készleteit, mert van néhány eszköz és anyag, amiknek a polcait fel kell töltenem, de akkor már vegyek meg mindent, amire szükség lehet.
Alig fél óra alatt végzek ezzel, így egy üres táskát a vállamra kanyarítva ismét elhagyom a rendelőt és a városközpont felé indulok. Két órán át járok egyik üzletről a másikra, hogy mindent beszerezzek, de sikerrel járok, és teli zsákkal fordulok el a nyüzsgéstől, amikor kürtök zaja csapja meg a fülemet, majd a kufárok ordibálása. Az embertömeg szétnyílik a zaj felől, és kocsik jelennek meg, ketrecekben hozva a legújabb zsákmányukat – még több rabszolgát.
Csak egy pillanatra nézek oda, épp indulnék, de a sok lesütött szem között egy éles tekintet villan, amilyent még sosem láttam. Egy metsző, világos szempár, amit nem tört meg a kufárok bánásmódja.
Már majdnem arra indulok, amerre a kocsik is mennek, de végül megrázom a fejemet, és hazamegyek. Ott, miközben a táska tartalmát a polcokra, fiókokba teszem, nem hagy nyugodni az a tekintet. De hiába... egyszerű orvosként mit tehetnék? Nem menthetem meg őket attól a sorstól, ami rájuk vár.
Mindet nem... de ha csak egyiküknek jobb életet adhatok, már az is valami!
Az orvosi táskát felkapom a székemről, és nagy lendülettel indulok a piac felé, ahol a kufárokat találhatom, és csak reménykedek, hogy megtalálom őt.
Körbejárok mindent, de azt a szempárt sehol sem lelem, amit keresek. Aztán, amikor az egyik kufárt kérdezem, egy kicsi, az egyik kocsi mellé lerakott ketrecre mutat. Ahogy közelebb érek hozzá, látom csak, hogy valaki valóban kuporog benne. Mozdulni nem tud a rácsok miatt, és sokkal több sérülése van, mint az átlag szolgáknak. Az arcát nem látom, de biztos vagyok benne, hogy ő az.
- Vigyázzon, fiatalember! Ne menjen közelebb, mert harap – lép mellém egy testes, szőrös, büdös alak a szomszédos kocsitól. - Amikor elkaptuk, vadnak tűnt, de nem hittük, hogy ennyire.
- Mi az ára? - kérdezem színtelen hangon.
- Nem hallotta, amit mondtam? Nem hiszem, hogy maga bánni tudna vele. Magánál sokkal erősebbek voltak, akik ezelőtt meg akarták venni, de mindet megharapta vagy megkarmolta.
- Mi az ára? - ismétlem magam.
Látom, ahogy azt latolgatja, mennyire lehetek őrült, de végül mégis megszólal.
- Eredetileg 300 arany a különleges szeme miatt. De odaadom 150-ért, ha soha többé nem kell látnom ezt a kis szörnyeteget.
- Megegyeztünk – felelem, és szemrebbenés nélkül leszámolom neki az összeget, mire a kezembe adja a ketrec kulcsát.
- Innentől a maga gondja, hogy hogyan viszi el. - Ezzel már itt sincs, visszamegy a másik kocsihoz.
Néhány pillanatig gondolkozom, azután leguggolok a rácsok előtt.
- Kiengedlek onnan, de csak, ha nem harapsz! - mondom csendesen, mire a ketrec tetejéig emeli a fejét, de még így sem látom az arcát. Aztán bólint.
A kulcsot a lakatba dugom, majd elfordítom, amitől összerezzen, majd kinyitom az ajtót.
- Óvatosan! - érintem meg a fejét, miközben próbál térden kikúszni a szűk térből. - Fel tudsz állni? - kérdezem, mikor már szabad téren van, de csak a fejét rázza. Még mindig nem néz rám, pedig nemrég még olyan gyönyörű volt a tekintete.
Ekkor veszem csak észre a hátán tekergő szíjakat, amik gúzsba kötik. Kioldom őket, már csak a karjait tartók vannak rajta, de ebben a helyzetben azokat nem tudom levenni. Azt viszont kitűnően látom, hogy friss korbácsnyomok csíkozzák a hátát és egyéb büntetési formák nyomai tarkítják az egész testét. Ami ruhák még voltak rajta, most cafatokban lógnak és vértől nedvesek.
- Fiatalember, itt van a vételi szerződése és a billog az új tulajdonához. A szöget már beütöttük a fülébe, magának már csak a jelzést kell a helyére raknia.
- Mondja, miért verték meg így? - nézek fel a férfire, miközben a remegő lényt talpra állítom. Ő továbbra sem néz rám, de ebben a helyzetben már láthatom azt a két, fényes, szinte sárga szemet, amit eddig kerestem.
- Mint már mondtam, nem maga az egyetlen érdeklődő az árura. A nőt, aki először meg akarta venni, megharapta. Az azt követő férfit karmokkal támadta ezért a karjait megkötöztük, a harmadikat pedig úgy lefejelte, hogy elvesztette az eszméletét. Hárman kellettünk ahhoz, hogy lefogjuk és megkötözzük, még a büntetése után is.
Közben leoldom a szíjakat, amik a karjait a törzséhez szorították.
- Csodálom, hogy magának ilyen engedelmes – rázza a fejét a férfi, mire a másik összerezzen, és már épp nekiugrana, amikor kettejük közé emelem a karomat. Igaz, hogy így én fogom fel a karmokat, amik a kufárt illetnék, de őrá már nekem kell vigyáznom, hogy ne kerüljön bajba.
- Látja, erről beszéltem! - csattan fel, és a következő pillanatban a meggyötört fiatal arcon is csattan egy pofon.
- Elég ebből! - emelem fel a hangomat én is, és elkapom a láncot, ami még összeköti a kezeit. - Maga pedig soha többé ne emeljen rá kezet!
Aztán ott hagyom a kufárt, hadd szitkozódjon, ahogy akar. Az elfet mérgesen húzom magam után a csuklóinál fogva, amíg ki nem érünk a piac területéről. Akkor állok csak meg, és nézek rá ismét. Egy kicsivel alacsonyabb nálam, gyönyörű világos szemeiből gyűlölet sugárzik, szája szélén friss vér csordogál.
- Gyere, nem esik bajod! Hazamegyünk – szólok hozzá, és a láncról ökölbe szorított kezeire csúsztatom a kezemet. - Ne vessz el, mert ha gazdátlanul elkapnak valahol, akkor az előbbi, amit csináltak veled, csak gyenge előjáték lesz.
Kimérten bólint, de nem ellenkezik tovább, jön utánam. Visszaérve a rendelőhöz, egy fiatal, szinte gyermek-anyát látok, babával a karján, ahogy egyik lábáról a másikra áll és vár. A mögöttem haladót észrevéve megriad, de nem mozdul.
- Ne féljen tőle, nem bántja magát! - mondom a nőnek, majd hátrapillantok. - Igaz?
Ő csak bólint, és továbbra is csendesen követ, ahogy a hölgyet előre engedve belépünk a helyiségbe.
- Oda ülj le, amíg megvizsgálom – mutatok egy székre a fal mellett. Ismét csak egy bólintással felel, de megteszi, amit mondtam.
A nő egész végig bizalmatlanul pislog a mögöttem ülőre, amíg a gyermeket megvizsgálom a terem közepén levő ágyon. Magas láza van. Gyógyszert keresek, ami megfelelő a számára, és a szükséges adagot beadom neki, míg a többit az anyának adom. Ő hálásan fizeti ki a gyógyszert, és a kicsit felöltöztetve szinte rohan, ami valószínűleg az összevert elf miatt van.
- Add a kezed! - állok meg előtte, miközben a zsebemből megkeresem a kulcsot, ami a szerződéssel együtt járt.
Engedelmesen emeli, én pedig ügyetlenül, de leszedem róla a vas kereteket, amik a húsába martak.
- Ezt fertőtleníteni kell – gondolkozom hangosan, megérintve az egyik sebet, mire összerándul a fájdalomtól. - De azt hiszem, az első egy alapos fürdés lesz. Gyere, segítek megmosakodni – mutatok az ajtó irányába, ami a lakásomba vezet.
Hallom, hogy követ, bár egy szót sem szólt még hozzám. Talán nem is tud...?

A hátán lévő korbácsnyomok miatt nagyon fájdalmas számára a folyamat, még ha igyekszem kímélni is őt. Amikor végzünk, visszakísérem a rendelőbe, ahol ellátom és bekötözöm a sebeit, majd adok neki ruhát, bár egy kicsit nagy rá.
- Az én nevem Hirei, a kerület orvosa vagyok – fordulok hozzá, miután a koszos eszközöket eltakarítottam. - Téged hogy hívnak?
Látom rajta a vívódást, nyitja a száját, majd becsukja, és megrázza a fejét.
- Tudom, hogy van nevetek. Egy kedves barátom a te fajtádból egyszer elárulta nekem a nevét, amit a szüleitől kapott, nem pedig a tulajdonosától.
- A nevünk... - hallom suttogását – a valónk... Itt, ezek... nem mi vagyunk...
- Rendben – sóhajtok. - Akkor, mit szólnál a Harukihoz?
Közvetlenül elé sétálok, úgy érintem meg arcát.
- Azt jelenti, „fény”. Mint a szemeid, amik olyanok, mint a holdfény.
Megint nem válaszol, de már kezdem megszokni, hogy alig tudok néhány szót kihúzni belőle. Ellenben egy hirtelen mozdulattal megragadja az ingemet, és magához ránt. Száját számra tapasztja, még hallom, ahogy felszisszen a felszakadt bőre miatt, de úgy csókol, ahogy még soha senki. Képtelen vagyok ellenállni neki, vagy leállítani őt. Azt is csak akkor észlelem, hogy lecsúszott a vizsgálóról, amikor a nadrágomat szétbontva az alsón keresztül ajkai közé veszi férfiasságomat, és megszívja. Ez viszont magamhoz térít annyira, hogy megragadjam a vállait.
- Elég! - kiáltom, ami kizökkenti, és elenged.
Ahogy az arcára nézek, szinte megbántottságot látok.
- Hát nem erre kellek neked?! - fakad ki, miközben feláll, és biztos távolságba hátrál. - Nem azért vettél meg, hogy legyen egy ágymelegítőd, amit kedvedre használhatsz?
- Hagyd ezt abba! - szólok rá csendesen, de határozottan.
- Akkor mire vagyok jó neked? Mindent elvettek tőlem! Mindent! Megaláztak! Bemocskoltak!
Egészen a falig hátrál, ami mentén lecsúszik.
- Olyan sokszor... és annyian... a vadászok, a kufárok... - zihálja, miközben fejét a térdeire ejti, és karjaival védelmezi magát.
Láttam rajta a fizikai jeleket, amikor elláttam a sebeit, biztos voltam abban, hogy próbálkoztak a betörésével.
- Nyugodj meg! - guggolok le előtte. - Mondtam már, hogy itt nem esik bajod. Az én házamban biztonságban vagy.
Óvatosan megérintem a karját, nem akarok fájdalmat okozni neki, mire felnéz rám. Szemei dacosak, de könny csillog bennük.
- Nem azért mentem oda, hogy egy szexjátékot vegyek. Érted mentem – simítok végig az arcán. - Láttam, amikor a kocsikkal vittek titeket a piacra. Épp csak egy pillanatra fordultam oda, de a tekinteted megragadott. Sajnálom, hogy nem voltam gyorsabb, és ismét bántottak téged.
Szavaim hatására megremeg, és kitör belőle a sírás. Szívet tépő, elkeseredett, vigasztalhatatlan zokogás, amit valószínűleg már régóta visszatartott.
Fejét mellkasomnak dönti, ujjai az ingemre szorulnak, én pedig átölelem és közelebb kúszok hozzá. Fejét, hátát simogatom közben, de nem enyhül.
Percekig úgy ülünk a földön, mire már csak csendben szipog, egy kicsit eltolom magamtól.
- Gyere, pihenned kell, hogy mielőbb meggyógyulj! - fogom meg az egyik kezét, ő pedig elengedi a felsőmet és bólintva feláll utánam.
Mivel nem számítottam se látogatóra, se valakire, aki velem élne, jobb ötlet híján a saját hálószobámba viszem. Az ágyat meglátva megremeg, megszorítja a kezemet és lelassít.
- Mondtam, hogy nem kell félned. Ez csak egy ágy, nem fog bántani – fordulok vissza hozzá.
Egy újabb bólintással válaszol, és engedelmesen felmászik rá. Ahogy elfekszik, én betakarom és leülök a bútor szélére.
- Nem tudom, mikor alhattál utoljára nyugodtan, de itt senki sem fog zavarni téged. Ha valamire szükséged van, a rendelőben megtalálsz.
Felállok, indulnék kifelé, de egy tétova hang megállít.
- Kérlek... várj...
Értetlenül visszafordulok hozzá.
- Velem maradnál... amíg elalszom? - néz rám a takaró rejtekéből.
- Hát persze – mosolygok rá, és visszaülök.
Egyik kezét kinyújtja az ágynemű alól, mint egy gyermek, aki arra kéri az anyját, hadd kapaszkodjon belé, míg az álom magával nem ragadja. Megteszem neki, így figyelem, ahogy szemeit lehunyja, és légzése lelassul, végül elalszik.
Olyan nyugodtnak tűnik most, mintha semmi sem történt volna vele, mintha még mindig az otthonában lenne, a családja körében. Sajnos, mivel megbillogozták, ezt a szabadságot már nem adhatom vissza neki, még ha én vagyok is a tulajdonosa. Egy részét ezeknek a jelzéseknek beleégetik a fülükbe, hogy soha többé ne tűnjön el róluk, így megtalálják a szökötteket. Viszont megpróbálok biztonságot nyújtani, ahol megnyugodhat kissé.

Már legalább fél órája ülök itt és figyelem, ahogy szuszog, amikor megszólal a rendelő csengője.
Sóhajtva, óvatosan kicsúsztatom a kezem az ujjai közül, amit még álmában is észrevesz és mocorogni kezd, így az egyik régi ládából előkapok egy plüssmacit, amivel a gyerekeket szoktam nyugalomra bírni, és a karja alá helyezem.
Szinte azonnal megáll, magához szorítja, és szuszog tovább.
Elmosolyodom, aztán az ajtóhoz sietek, mert ilyen idő tájt nem szoktak vendégeim lenni. Akárki is az, nem csenget többször, ami azt jelenti, valaki egy szolgát küldött. Ez be is igazolódik, amikor kinyitom az ajtót.
- Vona? - nézek a lányra felvont szemöldökkel. Fogalmam sincs, mit csinál itt.
- Jó estét, Uram! - hajol mélyre, úgy folytatja. - Az asszonyom a gyógyszerekért küldött.
- Oh, igen! Gyere beljebb, még szükségem van egy kis időre.
Félreállok az ajtóból, ő pedig a szemeit lesütve besétál mellettem.
Összekészítem a szükséges üvegcséket, ám az utolsónál megakadok. Ki van fogyva a fiók.
- Azt hiszem, ez tovább fog tartani – nézek a lányra. - Sajnos újat kell kevernem Seth köptetőjéből, ami lehet, hogy fél órát is igénybe vesz. Vidd haza ezeket, és ha nem lesz még túl sötét, egy óra múlva gyere vissza az utolsóért.
- Köszönöm, Doktor! - hajol meg ismét, ahogy a kezébe adom a tasakot a gyógyszerekkel. Azután elsiet, vissza a birtokra.
Előkeresem azokat az anyagokat és eszközöket, amikre szükségem van, és kikeverem a szükséges mennyiséget. Üvegcsékbe öntöm, egy részét a fiókba pakolom, az utolsó kettőt pedig egy újabb papírtasakban az asztalon hagyom.
Teljes csönd van az egész házban, csupán az ajtó nyílásának zaja töri ezt meg. Régen ez mindig zavart, de most tudom, hogy nem vagyok egyedül. Egy meggyötört, rettegő élet, akinek talán megnyugvást adhatok.
Kezdek megéhezni, és szerintem ő sem kapott túl sokat mióta elkapták, így a konyhába megyek, miután egy pillantást vetek rá. Még mindig úgy alszik, ahogy ott hagytam.
Mire megfőzök, zajokat hallok a háló felől; közeledő lépteket, és időnként felhangzó halk morgást. Szóval tényleg éhes, ahogy sejtettem.
- Ülj le az asztalhoz - pillantok hátra rá. - Mindjárt kész a vacsora.
Ahogy meglátom őt, kócosan, álmos arccal, a plüsst szorongatva... Egyszerűen csak aranyos.
- Azt a játékot miért hoztad ki? - kérdezem tőle, mire a háta mögé rejti. - Hey-hey, ne aggódj! A tiéd lehet. A kisgyerekeket szoktam megnyugtatni vele, de van másik is. Ülj le! - biccentek az asztal felé, és tányérokat veszek elő a szekrényből. Egyet oda teszek, ahova ő ült, a másikat szembe, evőeszközökkel együtt.
- Egyébként – emelem le a serpenyőt a tűzhelyről. - Hány éves vagy?
- Tizenhét – feleli halkan.
Ahogy sejtettem... fiatal. Nagyon fiatal. Bár nála ifjabbakat is láttam már láncra verve a ketrecekben. Vona sem lehet sokkal idősebb nála.
- Hi... rei... - suttogja nevemet. - Mi ez? Olyan puha – mutatja felém a plüsst.
- Nálatok nincs? - kérdezek vissza értetlenül, mire megrázza a fejét. - Egy plüssmackó. A kisgyerekeknek szoktak ilyent venni vagy csináltatni a szüleik, hogy legyen egy barátjuk, akihez bújhatnak, amikor alszanak.
- Értem – ejti vissza az ölébe.
- Jól tudom, hogy vegán vagy, ugye? - teszem le az utolsó két tálat az asztalra, majd leülök én is.
- Nem egészen – felel csendesen. - Ritkán, de eszünk húst is, de csak olyant ehetünk meg, amit mi magunk ejtettünk el.
- Az idősek és a gyerekek is?
- Nem sok idős maradt a háború után. Meghaltak vagy elhurcolták őket. Minden családban egy vadász van, aki két vagy három társával akár napokig az erdőt járja, hogy elejtsenek valamit. A zsákmányon a családok mérete alapján osztoznak, de a vadásznak egyedül kell hazacipelnie az egész család élelmét, így ők is ehetnek a húsból.
- Értem. Azt hiszem. Úgy tűnik, akkor maradunk a vegán ételeknél.
Ő csak bólint, és látom rajta a zavartságot, azt a zűrzavart, ami belül uralkodik rajta.
- Rosszul vagy? - kérdezem, mivel egyre sápadtabb.
- Nem – rázza a fejét. - Csupán... eszembe jutott a családom... én voltam az utolsó vadász. Az öcsém még gyerek, őt nem engedhetik el, apám pedig évekkel ezelőtt meghalt. És most már én sem tehetek értük semmit – halkul el.
- Sajnálom. Neked viszont enned kell, mert sosem gyógyulnak meg a sebeid – mutatok rá a nyilvánvalóra.
Bólint, és félénken megnézi, miket tettem az asztalra. Még a macit is lerakja a legközelebbi székre, és egy kicsit megemelkedik, hogy jobban lásson, de végül csak visszaül a székre és nem mozdul.
Sóhajtva megrázom a fejemet, megfogom az egyik nagy kanalat, és teszek elé egy keveset abból, ami a tálban van, majd magamnak is szedek belőle. Azután a következőből, végül a serpenyőből is. Nem tudom, mit eszik meg, és mit nem, de ha arra várok, hogy szedjen magának, talán reggelig itt ülnénk.
Nekilátok a vacsorámnak, és csak fél szemmel figyelem, ahogy lassan ő is az evőeszközért nyúl, majd ügyetlenkedni kezd vele.
- Nem használtál még villát? - nézek rá csodálkozva, ő pedig csak megrázza a fejét. - Próbáld így megfogni – mutatom neki, de mivel nem sikerül, ujjait irányítom a helyükre. - Csak szúrd bele, nem nehéz.
Próbálkozik, de nem sok sikerrel, így, mikor már a fél keze ételtől ragacsos, megállítom.
- Balról a harmadik fiókban van többféle evőeszköz. Talán találsz olyant, amivel könnyebben boldogulsz. És mosd meg a kezedet!
Teszi, amit mondtam neki, és a vízcsobogás után hallom, ahogy zörög a fiókkal, végül visszaül a helyére. Két bambusz pálcát tart a kezében és sokkal magabiztosabbnak tűnik velük, mint korábban a villával.

Ahogy végzünk, ő elmosogat, én pedig a maradékot rakom el, nehogy megromoljon.
- Holnap kerítek olyan ruhát, ami jó rád, meg néhány egyéb dolgot, amire szükséged lehet. Most viszont irány az ágy!
Abban a pillanatban, ahogy kimondom az „ágy” szót, láthatóan összerándul.
- Hey, már mondtam, hogy nem harap sem az ágy, sem én. Ebben a házban te vagy az egyetlen, aki hajlamos megharapni másokat. Viszont ha nem akarsz a kanapén aludni a nappaliban, egyelőre osztoznunk kell az ágyamon, mivel azon kívül csak a rendelőben levő vizsgáló van, ami a legnagyobb jóindulattal sem kényelmes.
- R-rendben...
Félősen összehúzva magát összeszedi a macit a székről, azt szorongatva jön utánam a hálóba. Én még gyorsan megmosakodom, aztán átöltözök éjszakaiba. Mikor visszamegyek a fürdőből, még mindig ott áll, bizalmatlanul méregetve a nyoszolyát. Nem szólok semmit, talán magától is elég merszet gyűjt, hogy bemásszon a takaró alá, inkább csak leoltom a fényeket, kivéve az ágy mellettit, és kilépve a papucsomból, leülök az ellenkező oldalon, mint ahova ő feküdt korábban.
Ám a fiú még mindig mozdulatlanul áll, ahol lecövekelt.
- Gyökeret eresztesz ott, vagy idejössz még reggel előtt? - kérdezem, mire a fejét lehajtva a túloldalra siet, majd a legszélére fekve, nekem háttal fordulva az orráig húzza a takarót.
Csak mosolygok rajta, aztán én is elhelyezkedem, és leoltom az utolsó lámpát is.
Sötétség telepedik ránk, csupán a hold halvány derengése jut be az ablakon át.
Áthajolok a túloldalra a fiúhoz, és egy puszit nyomok a hajába.
- Jó éjszakát! - suttogom, aztán visszafekszem a saját oldalamra.
Abban a pillanatban, ahogy megmozdul alatta a matrac, teste megfeszül és visszafojtja a lélegzetét. Valami rosszra, valami gonoszra, valami kegyetlenre számít. Mikor mégsem azt kapja, hallom, ahogy kifújja a levegőt.
Egyik karomat kettőnk között hagyom, épp elérem a tarkóját, a kis pihéket simogatom, birizgálom ujjaim hegyével. Elsőre megriad ettől is, és vállai láthatóan megfeszülnek, de rövid időn belül ellazul, és légzése is lelassul.
Figyelem egy ideig, miközben én is sodródom az álmok felé, amikor halkan sóhajt, és leengedve minden védelmét, átgördül a másik oldalára, közelebb hozzám. Olyan békés most, olyan nyugodt. Egy pillanatra szemei felnyílnak, rám világít a holdja, de rövidesen visszacsukódnak, és mintha meg sem történt volna, alszik tovább.
Őt figyelve én is elalszom.